A FERENCVÁROSI PÁLI SZENT VINCE TEMPLOM, ÉS A VÁSÁRTÉR (MAI HALLER-PARK), AHOL JÓZSEF ATTILA EGYSZER ELVESZETT

A ferencvárosi Gát utcai templomból induló és 1923-ban alapított plébániának 1930-ban a főváros egy telket jelölt ki az akkori Vásártér (mai Haller-park) területén. A telekadományozáshoz kötött elvárás volt, hogy a területet kizárólag templom és plébánia építésére lehet majd felhasználni, illetve, hogy az építendő templom legjellegzetesebb része, a tornya, a Mester utca belső szakaszának tengelyvonalába, a templom főtengelye pedig a Haller- és a Mester utca szögfelező vonalába essen.

A templom építésének munkálatai 1935. április 29-én kezdődtek meg, és a kereszthajós, latin kereszt alaprajzú, neoromán plébániatemplom 1936-ra el is készült.

No de miért emeljük be a József Attila gyermekkora a Ferencvárosban sorozatunkba ezt a templomot, hisz a templom akkor, amikor József Attila gyermek volt (József Attila 1905. április 11-től 14 éves koráig élt a Ferencvárosban) még meg sem volt..? Azért, mert ennek a templomnak a helyén, az akkori Vásártéren árulta Bochnicseknének a portékáit (a Márton u. 1. szám alatti ház egy piciny kuckóját tőle bérelte József Attila édesanyja Pőcze Borbála magának és a három gyermekének: Jolánnak - nagytesó -, Etusnak - középső tesó - és Attilának) az apa, József Áron által elhagyott József család. Az egyik ilyen Vásártéri vásárnapról így vall József Jolán: József Attila élete című könyvében. „Bochnicsekné földre terített papírokra rakta ki áruját a sátrak között, mamát és engem pedig mozgóárusoknak alkalmazott. Minden eladott kötény után három krajcárt fizetett. Két héten keresztül egész nap kint voltunk a Vásártéren. Etus egy kancsóban vizet cipelt magával, meg egy füles korsót, és éles gyerekhangon kiáltozta: „- Friss hideg a vizem, jó hideg!” Többet keresett a víz eladásával, mint én a kötényekkel, bár én is buzgón kiáltoztam: „- Harminc krajcár egy szép kötény, csak harminc krajcár!” Attila ott ült a Bochnicsek néni „kirakata" mögött, kavicsokkal játszogatott a porban. Vasárnap, amikor óriási tömeg tolongott a vásáron, Attila eltűnt a helyéről. Amikor összetalálkoztam mamával, feldúltan szólt rám: „- Tedd le azokat a vackokat és menj, kerítsd elő Attilát! Istenem-Istenem, hova lett az a gyerek?! Letöröm a derekatokat, ha valami baja történik!” Elindult, én a másik irányba szaladtam. (…) Tehetetlenül álltunk a tömegben. Mama sírva fakadt. Szidta Bochnicsek nénit, azt a vén boszorkányt, hogy nem vigyázott Attilára, engem, saját magát. Kétségbeesetten rohant el. A sátor gazdája, aki hallotta kitörését, hangosan így szólt valakihez: „ - Finom kis família lehet, mondhatom.” Elkeseredetten és kétségbeesve furakodtam a vásári tömkelegben. Biztosan cigányok lopták el Attilát vagy a komédiások, akik kézenjárással kínozzák majd, mint a papa engem. Most éreztem először, mennyire szeretem a kis testvért, aki a mama szemefénye volt, akire idegenek is rámosolyogtak az uccán. A vásárteret szegélyező egyik ucca péküzletének tábláján egy gyermekliszt reklámja lógott, rajta pufók, meztelen kisgyerek. Elérzékenyülve álltam meg előtte. Attila mosolygott derűsen a világba a képen, úgy láttam. Milyen szép vidám kisfiú, milyen izmos, erős. Azért lopták el, mert ilyen gyönyörű, ilyen kedves... Bőgtem a kép előtt, mint egy anyátlan malac. Estefelé találtuk meg Attilát. Egy öreg parasztházaspárral ült a földön, a mutatványos bódékon túl. A derék emberek cipelték magukkal egész délután s most letelepedtek a Vásártér néptelen területén és falatoztak a kosarukból. Attila kezében nagy darab kolbásszal, tele szájjal, megelégedetten ült közöttük. Ragyogó arccal nyújtotta mama felé a kezét: „- Néni atta a tóbászt.”