1838. márciusi, Pestet elárasztó árvíz szinte teljesen lerombolta a terjeszkedő ferencvárosi városrészt. Több mint 500 épületéből közel 440 összedőlt és 70 körülire tehető azok száma, amelyek súlyosan megrongálódtak. Ez a tragédia fontos mérföldkőnek bizonyult Ferencváros fejlődése, és mai látképe szempontjából. Még ebben az évben sor került a régi Ferencváros egyik nagy terének, a Ferenc térnek a kialakítására, a régi Fő utca (ma Tompa Mihály és Balázs Béla utca) tengelyében létesült Ferenc tér 12. házhely kisajátításával.

1911-ben itt, a létrejött Ferenc téren a még falusiasnak mondható környezetből második legmagasabb épületként emelkedett ki ez a négyemeletes szecessziós lakóház. A Ferenc tér 4. szám alatti, 19 lakásos épületet a levéltári dokumentumok szerint Bertók Mihály kovácsmester és bérkocsi-tulajdonos építtette, és a fölszintet filmszínház és kávéház befogadására alakíttatott ki. Pőcze Borbála –mint ahogy a többi középső ferencvárosi moziban - itt is takarított. Az Üllői út 63. szám alatti Projektográf , a Haller u. 54. szám alatti Haller mozgó, a Mester u. 51. szám alatti Világ mozi után a Ferenc mozgó is a József család által látogatott mozi volt, ahol azon felül, hogy dolgoztak, mindent végignézhettek a gyerekek.

József Jolán, József Attila legnagyobb nővére így vall erről: „Két éven keresztül minden esténket a moziban töltöttük. Soha nem lankadó érdeklődéssel néztük az óránként megismétlődő műsort. Jóról és rosszról nem gondolkozunk, de az előttünk szakadatlanul lepergő híg mesék tanulságai megrögződtek bennünk: a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Minden nap szemtanúi voltunk a bajtól szorongatott, veszedelemnek kitett, minden megpróbáltatással sújtott, meghajszolt emberek történetének, akik végül kievickéltek a szörnyűségekből, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Attila alig kapta be az ebédjét, már rohant a moziba. Elmaradtak az utcai csavargások. Itt, a moziban az előadás megkezdéséig azzal szórakozott, hogy leült a rozoga zongora elé és órákon keresztül játszotta a szeretnék szántani dallamát. Később már kevés volt neki az amit tudott, belevetette magát a hangok zűrzavarába és éktelen kakofóniákat dörömbölt ki a nekivadult húrokon. Az üres terem falai visszaverték a harsány hangzavart, majd a lágy összevisszaságot, ha a gyerek tíz ujja szelíden próbált kisimogatni valami harmóniát, feloldozást a konok hangszerből.”